Az idei jókívánságaim kimerültek a "légy szíves menj a jó édes francbá"-nál és a "remélem a torkodon akad a vacsorád"-nál, de mivel új évszak, új hold, szó szerint, Újhold, így kivételt teszek, és egy kecsegtető kívánságot adnék saját tükörképemnek: Kérlek, élj egy kicsit a nyáron! Lépj ki, szívd be, majd fújd ki a problémáid gyökerét, ne hagyjon, hogy magával rántson az idióta stressz, melankólia, letargia, búskomorság vagy bánom is én hogy nevezik az emberek, szóval a depi. Adott 77 szabadon tölthető nap, azaz 1848 óra, ha úgy jobban tetszik, 110880 perc, ami, ha belegondolok, hogy egy perc alatt átlagosan 75-ször ver a szívem, tudok majd azzal tölteni, hogy a szívveréseimet számoljam a szobámban kuksolva. Nem, idén talán nem így lesz.
Tavaly Tame kisasszony 1848 órából legalább 1600-at a házon belül töltött, ha azt az időt nem számítjuk bele, amikor épp a sarki boltba futott le chipset és hideg teát venni, hogy hazafelé az elemózsia háromnegyed porcióját már a gyomrába tudja. És igen, egy héten többször is megtette ezt az utat. Heti 4-5 alkalom, napi 15 perc. Számoljunk, ha már semmi értelmes dolgot nem csinálunk. 77 nap a nyár, 11 hét, átlagosan 49,5 alkalommal léptem ki a házból körülbelül, szorozzuk meg a kint töltött percekkel, az pontosan 742,5 perc, 12,375 kint, szabad levegőn töltött óra, miközben mégis arra gondoltam, mikor érek már vissza a házba. Szánalmas? Nem tudom, mondjuk ez relatív, kinek mi a szánalmas. Nekem eléggé az. De próbálok nem így gondolni rá. Hiszen a nyár pihenésről szól, a megnyúzott test újjáformálása, a kifeszített és mentálisan széttaposott elme felfrissítése, mind mind a nyár hozzátartozói. De én mégis szánalmasnak éreztem magam, bent a házban, teljesen egyedül.
Idén majd felpezsdülök, mondja a tudatalattim, nyugi ember, új nyár, új én, mutasd meg ki vagy, add ki magadból ami benned lakozik, fújd ki a gőzt, állj a sarkadra, és a többi elcsépelt buzdító szöveg, ami arra lelkesíti az embert, hogy lépjen ki a komfortzónájából. De akkor minek létezik komfortzónánk? Mert az a legkényelmesebb, legkellemesebb helyünk, ahol csak lehetünk, és ki akarna abból kilépni? Ilyen nekem a szobám. Pedig imádok kint lenni, imádom a természetet, a fákat, bokrokat, köveket, patakokat, tavakat, állatokat, bogarakat, mezőket, erdőket, kies pusztákat, hegyeket, napsütéses órákat, naple- és felkeltéket, csillagokat. Szóval igen, de ez az egész helyzet mégis elég ellentmondásos. Imádok a szabadban lenni, mégsem teszem így. Miért? Őszintén, ha tudnám, már mosolyogva integetnék messziről a komfortzónámnak, és keresném a természet adta kalandokat. Csak egyedül mégsem olyan izgalmas. A kalandorok egyedül kalandoznak, hogy aztán a kalandokon újabb kalandorokkal találkozzanak, akik csatlakoznak kalandjukhoz. Én kalandorként elég magányos lennék, a magamnak való attitűdöm miatt. Magányos vagyok, vágyom a társaságra, de mégis inkább ignorálok mindenkit, mint hogy ismerkedjek. Nem mindig voltam ilyen, mostanában váltam elég befordulttá. Szeretek ismerkedni, csak rossz vagyok benne. Itt megakadok a házam elhagyásával, és emiatt gubbasztok a komfortzónámban immár 2 hete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése